Tavaly már tervben volt az Annapurna megmászása. Miért választottad a Manaszlut helyette?

Gyakorlati okai voltak a tervváltoztatásnak: az Annapurnán nem árt, ha vagyunk páran (a hegy nehéz és meredek, a nyom kitaposásához, a kötélrögzítéshez jó, ha nagyobb a csapat) és akkor úgy nézett ki, nem lesz az Annapurnán senki. A Manaszluval különben is szemeztem korábban, így nem esett nehezemre a váltás.

Összefoglalnád néhány mondatban az Annapurna-expedíciót?

A célom – a korábbiakhoz hasonlóan – a csúcs elérése volt tiszta eszközökkel, ami azt jelenti, hogy nem használtam palackozott oxigént és magashegyi teherhordókat.

Az expedícióra a Himalája tavaszi – monszun előtti – mászószezonjában került sor Nepálban. A csúcsot 2016. május 1-én, 13:38-kor értem el. A körülmények messze nem voltak ideálisak: a csúcs felhőbe burkolódzott, késő volt (eredetileg 8 és 10 között szerettünk volna a csúcson állni), a legfelső, meredek szakaszokon nem voltak rögzített kötelek és rendkívül hideg volt.

A csúcsot Jost német barátommal és mászótársammal együtt értük el. Velünk volt még Mario és Paszang. Mi négyen voltunk – azt hiszem – az utolsók a csúcson. Hosszú és veszélyes ereszkedés után, sötétedés előtt nem sokkal értük el a legfelső, 7300 méteres négyes táborunkat.

Az Annapurnát technikailag a legnehezebb hegynek tartják a világon, rendkívül rosszak a halálozási arányai. Miben rejlik a veszélyessége?

Valóban nagyon rossz statisztikákkal „büszkélkedhet”. Magasságához képest nagyon hideg a hegy, így nagy a fagysérülés veszélye, a világtól elzárt és nehéz megközelíteni, az útvonalban sok a meredek és technikailag nehéz szakasz, de a veszélyességét leginkább a Célkereszt kuloár elnevezésű szakasznak köszönheti.

Ez egy V alakú bevágás a meredek, sziklás-jeges hegyoldalban az 5600 méteres kettes és 6500 méteres hármas táborok között. Magát a kuloárt nem keresztezzük, a folyásirány szerinti jobb oldalába mászunk fel, ezt a részt viszont a legmeredekebb alsó szakaszán hatalmas, szabadon függeszkedő jégtömeg fenyegeti, miközben felfelé haladva a kuloárban, jobbra rettenetes erejű lavinák szánkáznak le.

A legnagyobb veszélyt a függőgleccserből elszabaduló és a mászó útvonalra zuhanó jégtömeg jelenti. Ezekre az omlásokra rendszerint 7:30 után kerül sor, mivel ekkor süti meg a nap a szakasz fölött függeszkedő jeget, amitől annak belső szerkezete elenged. Én megígértem magamnak, hogy felfelé menet 7 óra után nem keresztezem ezt a szakaszt, és az ígéretemet meg is tartottam.

Milyen nehézségek adódtak az expedíció során?

Az első nehézség az alaptábor megközelítése során adódott, és ez teljesen az én saram: összecsaptam az előkészítő munkát, nem tájékozódtam kellő képpen és egy elnagyolt, 1:100 000 méretarányú térképpel vágtam neki egyedül a többnapos ismeretlen útnak.

A túra során fél órára közelítettem meg az alaptábort, de az összetett terepalakzatok miatt végül nem találtam meg azt, és nem akartam, hogy a többiek izguljanak miattam, ne adj’ isten, kereső csapatot vagy helikoptert szalajtsanak értem, így inkább visszavonultam Lete faluba. A teljes túra így hat napig tartott és remek akklimatizációra tettem szert, csodás dolgokat láttam, de persze akkor nagyon bosszantott az ostobaságom és az „elvesztegetett” pár nap.

Később a rendkívüli hideggel gyűlt meg a bajunk. Az akklimatizációs körök során épp úgy, mint a csúcsmászáskor. Nagyon féltünk a fagysérülésektől és jogosan: több ilyen eset is előfordult.

Nehéz volt a szokatlanul hosszú és feszült várakozás – a 11 napos alaptábori kényszerpihenőnk – a csúcstámadás előtt, amikor az időjárási ablakra vártunk.

A csúcsmászás során pedig egy igen hosszú, meredek és veszélyes szakaszokkal tarkított útvonallal kellett szembe néznünk. Sokat kivett belőlem ez a hegy, de még többet adott végül.

A kedvezőtlen időjárási körülmények miatt vissza kellett fordulnod és majdnem két hetet az alaptáborban töltened. Mivel töltötted az időt? Mennyire viselt meg a várakozás?

Valóban, április közepén már volt egy fél szívvel elindított és még idejében abortált csúcstámadásunk, amiből végül alapos akklimatizációs kör lett. Ezután következett a hosszú várakozás. Azt nem mondanám, hogy megviselt, de persze feszült voltam, koncentrálnom kellett, hogy maximális hatékonysággal pihenjek, miközben se szellemileg, se fizikailag nem tunyulok el.

Kialakítottam egy napi rutint. Feladatokat határoztam meg, könnyű átmozgató túrákat tettem a völgyben lefelé. Az alaptáborunk 4200 méteren volt, egy igazán kedvező helyen, de ilyen huzamosabb várakozás esetén ez már túl alacsony: félő, hogy a korábban nehéz munkával megszerzett akklimatizációm megkopik.

Tavaly a Manaszlu csúcsán 1 percet töltöttél, ami elég rövid idő. Ki tud alakulni ilyenkor katarzis élmény, vagy csak lefele jövet, esetleg az alaptáborba érve? Általánosságban felfogod ilyenkor, hogy a csúcsra értél, vagy csak később realizálódik?

Nincs recept arra, hogy mi történik a csúcson és az sincs kőbe vésve, hogy mit „kell” átélned ilyenkor. A négy megmászott nyolcezresem esetében négy különféle csúcsélményt éltem át. Volt olyan is (2004-ben, a Cso Oju csúcsán), hogy a körülményeket nagyon jónak ítéltem, a saját állapotommal is elégedett voltam, így egy icipicit tényleg elengedtem a gyeplőt és csak gyönyörködtem az alattam elterülő világban, a horizonton élesen kirajzolódó Everest látványában és lebegtem az örömteli pillanatban.

De az is előfordult (az általad is említett tavalyi Manaszlu esetében), hogy a csúcsélmény, a katarzis már a csúcs előtt elkapott. A csúcsgerincre érve köszönt rám a hajnal és már biztosan tudtam, hogy felérek. Katarzist éltem át. Kicsit később, a csúcson azonban már nem éltem át ugyanilyen élesen, még egyszer.

Az Annapurna esetében pedig tényleg csak az foglalkoztatott, hogy a rendkívül rossz körülmények ellenére épségben leérjünk a négyes táborba.

Végső soron a csúcs megkoronázza a több hónapos erőfeszítést, de az expedíció értelmét a teljes átélt élmény adja, nem csupán a csúcson eltöltött néhány pillanat, vagy fél óra.

Az Annapurna csúcsán mennyi időt töltöttél? Milyen élmény volt?

Nagyjából 13:38-kor értük el a valódi csúcsot (elég hosszan araszoltunk az elő-csúcstól a valódi csúcsig), és valószínűleg 13:59-kor hagytuk el azt. Azért ezt a két időpontot emlegetem, mert ezek voltak az első és utolsó csúcsfotóink időbélyegzői.

A csúcson leginkább feszültséget éreztem. A rossz látási viszonyok mellett, délután, rögzített kötelek nélkül és fáradtan nagyon erősen tudatában voltam annak, hogy félúton járunk és észnél kell lennünk, mivel egy expedíció akkor sikeres, ha elérjük a csúcsot és vissza is térünk onnan.

Az Annapurna volt a negyedik nyolcezres csúcsod. Össze tudnád foglalni pár mondatban, hogy melyik mit adott neked, milyen érzések maradtak utánuk?

2003-ban, a Gasherbrum II megmászása során nagyon erős élmény volt egy nagy magyar csapat részeként csúcsra érnem. Mi voltunk ennek a hegynek az első magyar megmászói és erősen átéltem, hogy ezt mi, közösen értük el.

2004-ben, a Cso Ojun pont az ellenkezője volt érdekes számomra. Egyedül csapódtam egy népes nemzetközi alaptáborhoz és kicsit könnyed, hippis hangulatban vágtam neki a kalandnak. Rácsodálkoztam mindenre, könnyedén és örömmel vettem részt a kalandban. A csúcsélményem is szépre, letisztultra, napsütésesre sikerült.

2015-ben, a Manaszlu expedíció során felszabadultságot éreztem. Sok évig nyúztuk egymást az Everesttel, 2014-ben megfogadtam, hogy két évig távol tartom magam ettől a hegytől. Jólesett valami újat látni és átélni. És mint meséltem, érdekes volt ez a korai katarzis a csúcsgerincen.

Idén, 2016-ban az Annapurna jól megtáncoltatott. Ez is első magyar megmászás volt, ráadásul egy nehéz, meredek és nagyon veszélyes hegyen. Komoly akaraterőre, fegyelemre volt szükség a mászás során és rengeteget tanultam ettől a hegytől.

Ahogy hegymászásnál, úgy nyilván hazatérésnél is szükség van akklimatizációra. Egy expedíció után mennyi időbe telik ez, és mit csinálsz ilyenkor?

A hazatérésnek is szakaszai vannak. Az első hetekben „tudom le” a kötelező penzumot – kielégítem a média érthető kíváncsiságát, megbeszélésekre rohangászom – miközben mindent felfalok és igyekszem valamennyi időt töltei a családommal is.

Ezután minden attól függ, mit tervezek, mi csábít el a következő időszakban, hogy újra megszülethessen bennem a vágy, a következő cél.

Most indulsz a K2-re, viszont csak egy hónap telt el az Annapurnáról való hazatérésed óta. Mik ennek az előnyei és hátrányai? Nem veszélyes ilyen rövid időn belül belevágni egy újabb expedícióba?

Még én se tudom, milyen élmény lesz ez élettanilag vagy pszichésen. De vannak sejtéseim. Persze, elfáradtam, koptam valamennyit az Annapurnán, de talán valamivel készségesebben is reagál majd a szervezetem így, hogy nemrég voltam 8000 méter felett. Meglátjuk…

Az biztos, hogy a motivációm sértetlen.

Milyen érzésekkel vágsz neki a K2-nek? Mire számítasz, vannak esetleg félelmeid?

Hatalmas fizikai terhelésre számítok. Ez a világ második legmagasabb hegycsúcsa. Bíztató arra gondolni, hogy már kétszer is jártam ebben a magasságban (illetve e fölött), de egyben fel is tudom idézni, milyen borzalmas terhelést jelent ez.

Arra is jól esik visszagondolni, hogy – nagyon csúnyán fejezve ki magam – a legveszélyesebb hegyet most „tudtam le”, így pszichésen könnyebb lesz szembe néznem ezzel a szintén veszélyes, és a legmagasabb régióiban is meredek hegyóriással.

Nagyon fontos lesz, hogy szigorú, megértő és őszinte legyek önmagammal.

Várom a közös élményt is, hisz ennek a csúcsnak ismét társsal vágok neki. Suhajda Szilárd barátommal alkotunk majd egy expedíciót. Ez – a bajtársiasság – számomra a hegymászás egyik legfontosabb alkotó eleme.

Három nyolcezres hegy maradt, amin nem járt még magyar hegymaszó oxigénpalack nélkül. A Mount Everest-tel már többször próbálkoztál, a K2-re most indulsz, tervben van esetleg a Sisapangma?

Igen. De a részleteket – minden tiszteletem ellenére – most még nem kötöm az olvasók orrára. De azért ezt nem volt nehéz kitalálni…

Mik a terveid a jövőre nézve, ha hazaérsz a K2-ről? Van már tervben újabb hegy, akár kisebb, vagy bármilyen mászás, esetleg utazás?

Bármilyen furcsa, már tél óta, amikor az Annapurnára elkezdtem készülni, nagyon vágyom arra, hogy legalább három nyugodt napom legyen a Balaton partján. Tudom, hogy ez furcsán hangzik így, hogy ennyi messzi földet bebarangolok, de mostanában többször fantáziáltam erről… (Szeretem a balatoni borokat, remélem István nem átkoz ki…) A Bodri Pincészet alapos meglátogatása is ott van a listán.

Aztán – ha a „rehabilitációs” időszaknak vége, kő keményen elkezdek készülni egy 2017-es tavaszi expedícióra. És igen, sajnálom, de erről sem árulhatok el részleteket.