Hogyan lett belőled hegymászó? Mesélnél a kezdetekről? Ki indított el az úton?

Azt hiszem, világ életemben ez érdekelt… Gyerekként szerettem futni, szerettem fára mászni, szerettem csavarogni az erdőkben, dombok között, tábortüzet rakni. Amolyan romantikus lélek voltam (vagyok) a szó kicsit érdesebb értelmében. Viszont nem tudtam focizni (máig ügyetlen vagyok a labdával), és nem jöttek be a csapatsportok sem.

Aztán kiderült, hogy létezik a hegymászás (a nővérem egy barátja, Csányi Karcsi valódi hegymászó volt), és azonnal beleszerettem ebbe a fura valamibe. Megvan benne minden: fizikai erőfeszítés, kaland, technikai és mentális kihívás, a természet: a szikla- és jégvilág egy fantasztikus közeg, egyéni felelősség és bajtársiasság.

1989-ben mentem el az alapfokú tanfolyamomra (13 évesen), és azóta töretlen a lelkesedésem.

Minek hatására fordultál az expedíciós mászás felé?

Ez egy természetes folyamat volt nálam. Kicsit olyan, mint a felnőtté válás. Mint minden hazai mászó akkoriban, én is természetes sziklán (nem műfalon) kezdtem, és persze elbűvölt. Jártuk a hazai „hegyeket”, erdőket stoppal, vonattal, busszal, sziklától szikláig csavarogtunk az országban.

Aztán hamar rátaláltam a Tátrára. Jöttek az újabb tanfolyamok (nyári magashegyi, téli magashegyi) és a szép tátrai túrák. Az USA-ban megtanultam, hogy az európainál lehet vadabb is egy vadon és lehet, hogy nem érek ki egy órán belül a sárga buszhoz, ha elkezdek sétálni egy bizonyos irányban.

Pár szezonnyi alpesi csavargás után, egy szép őszi napon, Mezey Laci barátommal késő este becuppogtunk (jól átázva) a Zöldtavi menedékházba. November volt már, korán sötétedett és a korai hó nehezítette aznapi utunkat a Karbunkulus tornyon. Igencsak későre járt és mi nem egy pohárka szesszel ünnepeltük meg a szép mászóutat. Ekkor jött az ötlet: menjünk el expedíciózni, úgy mint a nagyok a könyvekben. Rögtön kezet is ráztunk rá 1997 novemberében.

Egy évig szervezkedtünk, az akkor már ébredező hazai expedíciózás nagyjainak is kikértük a véleményét, tanácsait, adatokat gyűjtöttünk, rengeteget edzettünk… Majd egyszerre, 1998-ban, nyár elején, ott találtuk magunkat Pakisztánban, útban a Tirics Mír 7708 méteres csúcsa felé… Hát így kezdődött…

A 14 nyolcezresből négyet már megmásztál. Nyilván nem strigulára mérik a hegymászást, de van benned olyan vágy, hogy mindegyiket kipipálhasd a listán vagy ez nem fontos számodra?

Nem, tényleg nem fontos számomra, hogy kiikszeljem a hegyeket, inkább rémisztő. Számomra ez az átélt élményről, a kalandról, a bajtársiasságról, néha a magányról, önmagam és a világ megismeréséről szól. És igen, a kihívásról is. De minden hegy más, mindegyikbe másért szeretek bele, és a magasság csak egy a sok tulajdonsága közül. (Bár tagadhatatlanul elég fontos tulajdonság.)

Mi alapján választasz ki magadnak egy-egy hegyet?

Inspiráció. Jártomban–keltemben meglátok egy hegyet, vagy ránézek egy fényképre, hallok egy leírást, beszámolót. Megszólítjuk egymást, és zsupsz, már be is szippantott egy újabb álom. Egy kicsit olyan ez, mint beleszeretni valakibe…

Van “álomhegyed” (mint a színészek esetében az álomszerep), amire mindenképp szeretnél feljutni?

Az az igazság, hogy nincs álomhegy az életemben… Maga a hegymászás is rendkívül változatos valami: az expedíciózás csak egyike a sok-sok szakágnak. Szeretem az alpesi mászást is, de jó lenne eljutni az államok gyönyörű gránit falaira is egyszer.

De még 8000-es expedíciós kategóriában is sok hegy és sok útvonal vonz: egyszer szívesen visszatérnék az Everest keleti falára, mert egy fantasztikus technikai kihívással és egy lenyűgöző vidékkel találkoztam ott 2001-ben.

Nyolcszor próbalkoztál a Mount Everest-tel. Vonz még téged, rajta van a bakancslistádon vagy elengedted? Utólag visszatekintve ezekre az expedíciókra, milyen a viszonyod a heggyel?

Komplikált, akár egy bonyolult szerelmi kapcsolat. Mert igen, szeretem és fontos, hogy szeressem a hegyet, aminek a lejtőit tapodom. Az Everesten átéltem már rengeteg mindent: örömöket, kisebb-nagyobb sikereket, fájdalmat, veszteséget, kétséget és kudarcot, de leírhatatlan szépséget is.

Sokat kaptam ettől a hegytől. És sokat elvett. Úgy érzem, befejezetlen még a történetünk. Ha lehet, akkor igen, visszatérek majd, és jobb, ha a következő években teszem, mert később már öreg leszek és gyenge, és én természetesen palack nélkül szeretnék felmászni a csúcsra.

Többet vagy úton, illetve hegyen, de ha el kellene helyezni a társadalomban, akkor mivel foglalkozol a civil életben?

Leginkább csavargással és hegymászással foglalkozom. Van pár álszakállam – néha úgy csinálok, mintha egyetemista lennék, néha úgy, mintha könyvkiadó – de úgy istenigazából csavargó vagyok. És hegymászó.

Mi motivál akár az életben, akár a hegymászásban?

A kaland, az átélt élmények, a világra – másokra – gyakorolt hatások. Ha visszanézek majd az életemre, akkor az egész egyszerűen az általam a világra gyakorolt hatások és az általam elért élmények summája lesz. Ennyi. Ezek minősége az életem minősége. Ha kedvesen szólok a nénihez a sorban, vagy jó ügy mellé állok, vagy odafigyelek a másikra, akkor az hatás, ha végig járok nyitott szemmel, szívvel egy expedíciót, ami átformál, ami hat rám, akkor az élmény. Ezeket – autentikus pillanatokat, érzéseket, hatásokat – keresem.

Vannak példaképeid ebben a sportban, illetve olyan ember, akitől sokat tanultál és szívesen emlékszel vissza rá?

Vannak… Közülük most talán a szüleimet és Várkonyi Lacit emelném ki. A szüleim fantasztikus emberek: képesek voltak nagyon szeretni és őszinte kíváncsisággal fordulni felém az életem valamennyi szakaszában úgy, hogy közben soha nem mondták meg, mi legyek, ki legyek, mit csináljak. Ez egy rendkívül ritka képesség és ajándék. Néha talán nem volt könnyű (bár ezt én nem vettem észre), hisz minden választásom „olyan fura volt”. Ezért túl azon, hogy nagyon szeretem őket, rendkívül tisztelem is mindkettőjüket.

A másik fontos személy az életemben Várkonyi Laci volt. Konyi – ahogy mi, mászótársai, barátai ismertük – volt számomra a tökéletes kötéltárs. Minden mozdulatából áradt a hegyek szeretete. Örökké fiatal maradt és soha semmit nem azért tett, hogy az valamilyennek tűnjön. A mozdulatai, viselkedése, egész lénye, ahogy a hegyek között, vagy idelent járt-kelt, önazonos volt. Sokat tanultam tőle és hiányzik: 2010-ben mindkettőnket elsodort egy jégomlás az Everest északi oldalán. Én túléltem, ő nem.

Hogyan viszonyulsz magához a hegyhez? Egy-egy expedíció során a hegyet vagy saját magadat győzöd le?

Egyik paradigmát sem használom, bár a második szimpatikusabb. Néha azt érzem, van valami feleslegesen macsós abban, ahogy a hegyekről beszélünk, ahogy viszonyulunk hozzájuk. Természetesen a hegymászáshoz rengeteg fizikai és lelki erőre van szükségem. De ez az erő, vagy energia a legjobb esetben is csak arra elegendő, hogy – ha és amikor a hegy megengedi – akkor rövidke ideig vendégeskedjem odafent.

A hegy mindig erősebb lesz nálam, és – minden tapasztalatom, tudásom, dörzsöltségem ellenére – soha nem tudom teljesen kiszámítani. Mindig nekem kell alkalmazkodnom hozzá. Ebből következik, hogy – az erő mellett – elsősorban érzékenységre, empátiára van szükségem.

Megismerni szeretném magamat, és megismeri szeretném a hegyet is. (És persze misztikusabb pillanataimban ez a kettő szinte egybeolvad… De erről már inkább csak a sokadik pohár bor után beszélek.)

A hegymászás egyfajta hazardírozás is a halállal. Te mit gondolsz erről, milyen a kapcsolatod a halállal?

Talán bensőségesebb, mint másoknak, nem tudom. Egyszer valaki, aki hallott arról, hogy odafenn, nyolcezer méter felett elvétve találkozunk holttestekkel, elképedve mondta, hogy akkor ez olyan, minta egy temetőben táboroznánk. Én nem így látom. A temetőben a halált oszlopokba és sorokba rendezzük, így dolgozva fel az elmúlás élményét. Nyolcezer fölött a halál inkább úgy néz veled farkasszemet, mint egy csatatéren, ahol a testek abban a pozícióban hevernek, ahogy utolérte őket a kaszás.

Nem a halál-romantika hajt. Felismerem és beismerem, hogy a hegyek között veszélyek leselkednek rám, vállalom a felelősséget és mindent megteszek, hogy élve, lélekben gazdagabban térjek vissza ebbe a színes, furcsa, sokszor ellentmondásos lenti világba.

Nem mondogatom, hogy ha meghalok, akkor legalább a hegyek között haltam meg. A halál az halál: akkor is, ha gyönyörű csúcsok között ér el, és akkor is, ha a Blahán elüt a busz.

Mennyire reálisak a hegymaszókról szóló filmek, például az Everest, hogy egy új filmet említsek? Mennyi közük van a valósághoz, illetve milyen nagyobb eltérések vannak a film és a való élet között?

Az Everest egy valós történetet dolgoz fel, nagyjából az eseményekhez hűen. Természetesen a mászók mozgását felgyorsították és a beszédük is sokkal összetettebb, mint amire valójába képesek vagyunk 8000 méter felett, de elég unalmas és élvezhetetlen film lett volna, ha a szereplők összesen száz métert tesznek meg az egész film alatt és értelmetlenül gügyögnek és morognak beszéd helyett.

Még így is az egyik leghitelesebb expedíciós film volt. A legtöbb igazi szórakoztató marhaság.

A hegyen egyfajta beszűkült tudatállapotban vagy. Hogyan mérlegelsz ilyenkor? Mennyire nehéz meghozni egy olyan döntést, hogy esetleg feladd a csúcstámadást, visszafordulj, mikor már szinte karnyújtásnyira van a cél?

Gyakorlás és tanulás kérdése ez is. Amikor először ittasodtál meg – mondjuk gimiben – akkor az egész nagyon furcsa, ijesztő, kiszámíthatatlan volt, gondolom. Aztán az évek során megtanulod, mik a fokozatok, mi mit jelent, mikor mit tehetsz meg.

A magasság is ilyen: megtanulod értékelni, értelmezni a tested és tudatod különféle állapotait. Figyelsz magadra, figyeltek egymásra a mászótársaddal és betartjátok az előzetesen, józanul egymással és önmagatokkal kötött megállapodásokat. Ennyi.